Az ajtó lassan kinyílt.
Az igazgató lépett be két nővérrel együtt.
– Mrs. Elsie… – kezdte higgadtan. – Megérkezett a családja. Szeretnénk békésen rendezni ezt.
– Nem! – kiáltotta a nagymamám, és váratlanul olyan erősen szorította meg a kezemet, hogy szinte fájt. – Ne engedd, hogy elvigyék!
– Kit vigyenek el? – kérdeztem ismét.
Az igazgató mélyet sóhajtott.
– A macskát.
Értetlenül néztem rá.
A nővér óvatosan lehajolt az ágy mellé, és kihúzott onnan egy fonott kosarat.
Abból egy apró, idős cirmos macska bújt elő.
Azonnal odadörgölőzött a nagymamám kezéhez.
– Ő Daisy – mondta halkan az igazgató. – Körülbelül három hónapja jelent meg az otthon kertjében. Az állatorvos szerint nincs gazdája, de azóta minden nap visszajárt.
– És mindig Elsie szobájába ment – tette hozzá az egyik nővér mosolyogva.
– Mert tudta, hogy fázom – suttogta a nagymamám. – Minden este mellém feküdt.
Kiderült, hogy az otthon szabályzata szigorúan tiltotta az állatok bent tartását.
Ő azonban minden este titokban kinyitotta az ablakot.
A kis macska bemászott.
Reggel pedig ugyanúgy kisurrant.
Hónapokig senki sem vette észre.
Egészen addig, amíg egy új alkalmazott fel nem fedezte.
Az igazgató szomorúan nézett rám.
– Nem a macska miatt kell elmennie. Azért, mert többször megszegte a biztonsági előírásokat. Éjszakára nyitva hagyta az ablakot. Az ő állapotában ez komoly veszélyt jelentett.
– Tudom… de nem tudtam magára hagyni.
– Miért volt ennyire fontos? – kérdeztem halkan.
Elsie szeméből könnyek csordultak.
– Mert amikor a nagyapád meghalt, hónapokig senki sem ölelt meg. Senki sem bújt hozzám esténként. Aztán egy este Daisy felugrott az ágyamra. Azóta először nem éreztem magam teljesen egyedül.
A szobában néma csend lett.
Még az igazgató is lesütötte a szemét.
Néhány másodperc múlva megszólaltam.
Mindenki rám nézett.
– A nagymamám hozzám költözik.
Elsie döbbenten pislogott.
– És Daisy is.
Az igazgató halványan elmosolyodott.
– Ebbe természetesen nincs beleszólásunk.
Két nappal később a nagymamám már nálam rendezgette a családi fényképeit.
Néhány hét elteltével a nagymamám ismét mosolyogni kezdett.
Minden reggel teát főzött.
Minden este Daisy dorombolva az ölébe gömbölyödött.
Egyszer megkérdeztem tőle:
– Megérte ekkora bajba kerülni miatta?
Rám mosolygott, és megsimogatta a macska fejét.
– Drágám, vannak pillanatok, amikor nem a szabályok mentik meg az embert.
