A menyasszony lassan levette az ujjáról a jegygyűrűt.
Mindenki azt hitte, sírni fog.
Vagy jelenetet rendez.
Ő azonban nyugodtan odasétált a vőlegény édesanyjához.
Kivette a kezéből a csokrot.
Majd a saját kezébe nyomta.
– Tessék – mondta halkan. – Ma úgyis ön lett a menyasszony.
Síri csend lett.
– Mit művelsz?
A nő ránézett.
– Most már értem, hogyan fog kinézni az életem melletted.
Ha az első közös pillanatunkban sem én vagyok az első, akkor soha nem is leszek.
Az anyós dühösen közbevágott.
– Ne dramatizálj! Ez csak egy családi vicc volt!
A menyasszony keserűen elmosolyodott.
Rajtam viszont csak ti ketten nevettetek.
Ezután levette a fátylát is.
A vőlegény kezébe tette.
– A házasság nem ott kezdődik, hogy valaki választ.
Hanem ott, hogy tudja, kit választ.
És te ezt ma mindenki előtt megmutattad.
Megfordult.
A vendégek közül először csak egyetlen ember indult utána.
Aztán még egy.
Majd szinte az egész násznép.
A vőlegény döbbenten nézett körül.
Az emberek nem gratuláltak.
Nem készítettek több fényképet.
Sorban a menyasszony után indultak.
A vendégek a menyasszony mellett maradtak.
Sokan odamentek hozzá, megölelték, és azt mondták:
– Jobb most megtudni, mint húsz év múlva.
Néhány héttel később a férfi többször is próbálta visszaszerezni.
Virágot küldött.
Leveleket írt.
Még az édesanyját is elküldte bocsánatot kérni.
A menyasszony egyetlen üzenetet válaszolt:
– Az esküvőnkön nem engem választottál.
Én most végre saját magamat választottam.
És először hosszú idő óta úgy érezte, hogy bár elveszített egy férjet…
Megmentette a saját jövőjét.
