Az öreg erdész először azt hitte, csak véletlen.
A három róka mozdulatlanul várta.
Nem közeledtek.
Nem féltek.
A legsötétebb bundájú lassan elindult az erdő mélye felé, majd újra hátranézett.
– Mit akartok mutatni? – suttogta.
Valami azt súgta neki, hogy kövesse őket.
Keskeny ösvényeken haladtak, amerre ő ritkán járt.
Néhány perc múlva különös hang ütötte meg a fülét.
Motorzúgás.
Fémcsattanás.
Majd emberi kiáltások.
Az erdész óvatosan közelebb lopózott.
Egy tisztáson illegális fakitermelők dolgoztak.
Hatalmas fákat döntöttek ki engedély nélkül, és üzemanyagot öntöttek a földre.
Egy vastag törzs váratlanul rossz irányba dőlt.
Egy fiatal munkás nem tudott elugrani.
A fa maga alá szorította a lábát.
A többiek pánikba estek.
Néhányan segítségért kiabáltak, mások egyszerűen elmenekültek, félve a lebukástól.
Az erdész azonnal rádión hívta a mentőket.
Miközben vártak, mindent megtett, hogy kiszabadítsa a fiút.
Csendben ültek a tisztás szélén.
Mintha végig figyelnék.
A mentők végül időben érkeztek.
Az orvos később azt mondta:
– Ha még tíz percet késnek, a fiú valószínűleg nem élte volna túl.
Amikor minden véget ért, az erdész kifáradva leült egy kidőlt fatörzsre.
Felnézett.
A legsötétebb bundájú néhány másodpercig a szemébe nézett.
Aztán hangtalanul megfordult.
Mindhárman eltűntek a fák között.
Az erdész soha többé nem látta őket együtt.
De attól a naptól kezdve valahányszor arra az ösvényre ért, mindig eszébe jutott az a három apró kölyök, akiket évekkel korábban kimentett a füstből.
A faluban sokan azt mondták, csak a véletlen vezette oda.
Ő azonban másképp gondolta.
De abban igen, hogy a jóság néha olyan köröket ír le az életben, amelyeket sem megmagyarázni, sem elfelejteni nem lehet.
És valahányszor egy vörös árny suhant át a fák között, csak elmosolyodott.
– Köszönöm… – suttogta halkan.
Nem tudta, meghallják-e.
De valahol mélyen úgy érezte, hogy igen.
