A férfiak némán álltak, egyikük sem merte levenni a szemét a tigrisről.
Mindenki ugyanarra számított.
Hogy a kimerült ragadozó egyetlen ugrással rájuk veti magát.
De a tigris nem mozdult feléjük.
Füleit előreszegezte, tekintetét az erdő sűrűje felé fordította, majd mély, figyelmeztető morgást hallatott.
– Mit néz? – suttogta valaki.
Ekkor halk nyöszörgés hallatszott a bokrok közül.
A férfiak összenéztek.
A sűrű növényzet mögött egy apró tigriskölyök feküdt mozdulatlanul. Az egyik hátsó lába beszorult két kidőlt ág közé, és minden mozdulat fájdalmat okozott neki.
Az anya egy pillanatra sem vette le róla a szemét.
Nem segítséget kért magának.
Végig a kölykét figyelte.
Rahim óvatosan letette a kötelet.
– Most már értem… ezért nem menekült el.
Lassan odalépett a kölyökhöz.
Egyetlen morgása elég lett volna ahhoz, hogy mindenki hátráljon.
Ám amikor a férfi óvatosan kiszabadította a kicsi lábát, a tigris nem támadt.
Csak figyelte.
A kölyök bizonytalanul feltápászkodott, majd az anyjához bicegett.
Az emberek lélegzet-visszafojtva álltak.
Az anya megszagolta a kölyköt, mintha ellenőrizné, nem sérült-e meg komolyabban.
Aztán váratlanul Rahim felé fordult.
Senki sem mert megmozdulni.
A férfi lehunyta a szemét.
A hatalmas ragadozó egészen közel hajolt…
Majd finoman hozzáérintette az orrát Rahim kezéhez.
Egyetlen pillanat volt.
De azt a pillanatot senki sem felejti el.
A következő másodpercben az anya a kölykével együtt eltűnt az erdő mélyén.
Végül az idős halász törte meg a némaságot.
– A vadállatok nem mindig felejtenek el egy jócselekedetet.
Rahim elmosolyodott.
– És talán nekünk sem szabadna mindig csak a félelmünkre hallgatnunk.
Aznap este az egész faluban erről beszéltek.
Nem arról, hogy emberek megmentettek egy tigrist.
Hanem arról, hogy néha a legfélelmetesebb teremtmények is csak ugyanazért harcolnak, mint mi: hogy megmentsék azt, akit a legjobban szeretnek.
