Egész nyáron ugyanazt lehetett látni a kis faluban: egy idős asszony minden nap felmászott a háza tetejére.
Míg mások az árnyékban pihentek vagy a téren beszélgettek, ő csendben dolgozott. Senkinek nem magyarázta meg, mit csinál. És talán éppen ez tette még furcsábbá az egészet.
A tetőn lassan éles faoszlopok jelentek meg. Rendezett sorokban, mintha valami láthatatlan tervet követnének. A faluban egyre többen suttogtak róla.
A férje egy évvel korábban meghalt. Sokan azt mondták, a gyász tette ilyenné. Mások szerint a magány.
Ő azonban nem reagált semmire.
Csak dolgozott tovább.
Őszre a kíváncsiság már ítélkezéssé változott. A bolt előtt, a kerítés mellett, mindenhol róla beszéltek. „Miért csinálja ezt?” — kérdezték. „Teljesen értelmetlen.”
De senki nem látta, mennyi pontosság van minden mozdulatában. Minden karót ő maga választott ki, megvizsgálta, megélezte, és pontosan oda rögzítette, ahol a tető a leggyengébb volt.
— Miért csinálja ezt?
Az asszony felnézett, és csak ennyit mondott:
— Ez az én védelmem.
— Milyen védelem?
— Amit a tél hoz.
Nem mondott többet.
A falubeliek csak nevettek.
Először csak hó. Aztán erős szél. Aztán olyan vihar, amilyet rég nem látott senki.
Éjszakákon át tombolt, és reggelre a falu másképp nézett ki. Tetők rongálódtak meg, cserepek szóródtak szét, kerítések dőltek össze.
Az emberek döbbenten álltak a házaik előtt.
Egyetlen ház volt, ami sértetlen maradt.
Az idős asszonyé.
A tetőn a faoszlopok megtörték a szél erejét, és elvezették azt, megvédve a házat a pusztítástól.
A falubeliek először nem szóltak semmit.
Ez nem furcsa szokás volt.
Hanem előrelátás.
És csendes erő.
