Thomas néhány másodpercig mozdulatlanul állt.
A kezében nem emberi maradvány volt.
Nem is egy régi fegyver.
Hanem egy különös, sárba zárt fémtárgy, amely első pillantásra felismerhetetlennek tűnt. Ahogy tovább mosta, egy üveglap, majd egy rozsdás rézkeret rajzolódott ki.
– Ez nem lehet igaz… – suttogta.
Egy régi tengeri iránytű volt.
Nem egy modern darab, hanem egy nehéz, kézzel készített navigációs műszer, amelynek fedelére apró díszítéseket véstek. Bár az idő alaposan megtépázta, a közepén még mindig olvasható volt egy évszám:
1894.
Otthon óvatosan tovább tisztította a műszert. Amikor sikerült teljesen kinyitnia, észrevette, hogy a hátlap szokatlanul vastag.
Finoman megnyomta.
Egy rejtett rekesz pattant ki.
Bent egy apróra hajtogatott, viasszal lezárt papírdarab feküdt.
A papír csodával határos módon száraz maradt.
Amikor óvatosan széthajtotta, egy kézzel rajzolt térkép és néhány sor jelent meg rajta. Nem kincsről szólt, hanem egy régen elsüllyedt halászhajóról, amelynek legénysége a viharban eltűnt. A feljegyzés szerint a kapitány a hajó végső helyzetét örökítette meg, abban a reményben, hogy egyszer valaki megtalálja.
Thomas nem tartotta meg magának a leletet.
Néhány héttel később szakértők érkeztek a megjelölt területre. A kutatás során valóban megtalálták az elsüllyedt hajó maradványait, amelyet több mint száz éve hiába kerestek.
A történet bejárta az országot.
Az iránytű a múzeumba került, mellette pedig egy kis tábla állt:
„Egy hétköznapi horgász kíváncsisága segített lezárni egy több mint százéves rejtélyt.”
Thomas azonban mindig ugyanazt mondta az újságíróknak:
– Nem kincset kerestem. Csak horgászni indultam.
És azóta is úgy gondolja, hogy néha a legkülönösebb felfedezések nem azoké, akik keresik őket… hanem azoké, akik egyszerűen elég kíváncsiak ahhoz, hogy még egyszer meghúzzanak egy rozsdás drótot.
