Amikor Ben azon a reggelen felébredt, a ház gyanúsan csendes volt.
Az ágya mellett üresen maradt a hely, ahol mindig Marley feküdt — a vörösesbarna kutya okos szemekkel, aki szeretett a lábaira hajtani a fejét.
A kertkapu résnyire nyitva volt. Anyja azt mondta, valószínűleg valaki elfelejtette becsukni.
Egész nap keresték — az utcákat, a parkot, hirdetéseket ragasztottak a fákra.
Ben torkában gombóc volt, alig tudott beszélni.
Filctollal rajzolta Marley arcát és kiragasztotta a környéken.
Este a kapunál ült, és várt, míg az ég lilává sötétedett.
Eltelt egy hét. A remény majdnem kihunyt.
Aztán anyja kiáltott:
— Ben! Gyere gyorsan!
Marley ott állt a kapunál. Koszosan, fáradtan, de csóválva a farkát, mintha semmi sem történt volna.
Ben odarohant, átölelte — és észrevette, hogy a nyakörvén egy kis papírdarab lóg.
A keze remegett, miközben kibontotta.
A gyűrött, füzetlapból kitépett cédulán gyerekes írással ez állt:
„A bolt mellett találtam meg.
Hazavezetett, amikor rosszul voltam.
Köszönöm, hogy ilyen barátod van.”
Alatta aláírás: Lukas, 8 éves.
Ben sokáig ült némán, a levelet nézve.
Marley a térdére hajtotta a fejét, anyja pedig csendben megtörölte a szemét.
Néha elég, ha csak ott vagy valaki mellett —
még ha csak egy kutya is vagy.
