– Honnan került hozzá az a táska? – kérdezte az ápoló.
Az orvos nem válaszolt.
A túlparton az elefánt letette a piros-fehér csomagot az út szélére.
Ekkor az ápoló felkiáltott:
– Nézzék!
A folyó túloldalán egy terepjáró közeledett.
A kórház egyik sürgősségi egysége volt.
Kiderült, hogy amikor értesítették őket a beteg állapotáról, eléjük indultak az ellenanyaggal, hogy időt nyerjenek.
A táskát az egyik egészségügyi dolgozó tette le, amikor meglátta az elefántokat közeledni.
Az egyik állat egyszerűen felvette.
Most azonban az ellenanyag ott volt a túlparton.
A beteg pedig ezen az oldalon.
– Öt perc – mondta az orvos.
A sofőr a vízre nézett.
– Gyalog át lehet menni?
Ekkor történt valami különös.
Az elefántok egymás után beléptek a sekélyebb folyórészbe.
Nem alkottak „hidat”, és nem emelték fel a mentőt.
Egyszerűen ugyanazon az útvonalon haladtak át, szorosan egymás mögött.
A helyi sofőr rögtön megértette.
– Ismerik a gázlót.
Az állatok pontosan ott mentek, ahol a folyó medre magasabban feküdt.
Az orvos fogta a szükséges felszerelést, a sofőr és az ápoló pedig óvatosan kiemelte a beteget a mentőből.
A túloldali csapat is elindult feléjük.
Az elefántok lassan haladtak előttük, akaratlanul is megmutatva a biztonságosabb útvonalat.
A víz néhol térdig ért.
Másutt majdnem derékig.
Amikor végre találkoztak a túloldalról érkező egészségügyi dolgozóval, az orvos szinte kikapta a kezéből a táskát.
Az ellenanyagot még ott, a folyóparton beadták.
A beteg pulzusa először tovább gyengült.
Aztán stabilizálódni kezdett.
Senki sem ünnepelt.
Még túl korai volt.
A túloldali járművel azonnal továbbindultak a kórházba.
A férfi túlélte.
Napokkal később az orvos visszatért a folyóhoz.
Erre senki sem tudhatta a választ.
De egy dolgot biztosan tudott.
Ha a csorda azon a napon nem indul át a folyón, ők valószínűleg nem fedezik fel időben a gázlót.
A régi híd romjai még mindig ott feküdtek a vízben.
A parton pedig friss, hatalmas lábnyomok húzódtak.
Az orvos sokáig nézte őket.
Aznap nem valami lehetetlen csoda történt.
