A férjem arca egy pillanat alatt elsápadt.
A piros ruhás nő letette a poharát.
Senki sem nevetett.
Én azonban még nem ültem le.
– De ne aggódjatok – folytattam. – Nem azért jöttem ide, hogy jelenetet rendezzek.
A férjem halkan megszólalt:
– Ezt majd otthon megbeszéljük.
– Éppen ez a probléma. Otthon már nagyon régóta nem beszélgetünk.
Nem akartam megalázni a másik nőt. Nem tudtam, mit mondott neki rólam a férjem, és azt sem, mennyit tudott a házasságunkról.
Ezért csak hozzá fordultam.
– Egyetlen kérdésem van. Tudtad, hogy még együtt élünk?
A nő sokáig hallgatott.
Aztán megrázta a fejét.
– Azt mondta, külön vagytok. Csak a lakás miatt éltek egy fedél alatt.
Most már mindenki a férjemet nézte.
A piros ruhás nő keserűen felnevetett.
– Nekem azt mondtad, hónapok óta külön szobában alszotok.
Ránéztem.
– Tegnap este mellettem aludt.
A nő felállt.
Felvette a táskáját, és mielőtt elment volna, csak ennyit mondott neki:
– Engem is hazugságban tartottál.
Talán ekkor értette meg először, hogy azon az estén nem két nő harcol érte.
Mindketten éppen kisétáltunk az életéből.
Hazafelé az autóban végre beszélni kezdett.
Hogy magányos volt.
Hogy eltávolodtunk.
Hogy nem akart bántani.
Végighallgattam.
– Tudod, mi volt a kedvenc könyvem, amit ma este nem tudtál?
Megrázta a fejét.
Elmondtam neki.
– Háromszor olvastam el melletted az elmúlt két évben.
Erre már nem volt válasza.
Nem azért hagytam el, mert elfelejtette a kedvenc színemet vagy filmemet.
És még csak nem is kizárólag a másik nő miatt.
Néhány nappal később elköltözött.
A válásunk nem volt gyors, és nem volt könnyű.
De hónapokkal később kaptam egy rövid üzenetet a piros ruhás nőtől.
„Sajnálom. Tényleg nem tudtam.”
Sokáig néztem.
Végül csak ennyit válaszoltam:
„Én sem tudtam. Most már mindketten tudjuk.”
Csak az első alkalom hosszú idő óta, amikor a férjem végre kénytelen volt rám figyelni.
Kár, hogy ehhez előbb az egész teremnek el kellett hallgatnia.
