Felvettem.
Anyám nem köszönt.
– Mit csináltál a számlákkal?!
A hangja alapján eltűnt minden korábbi magabiztossága.
– Semmit – feleltem. – Mi történt?
– Ne játszd az ostobát! A kártyáink nem működnek. A szállodai foglalást sem tudjuk kifizetni!
A banki ügyintéző egy szót sem szólt.
Hagyta beszélni.
Csend.
Majd anyám kifakadt:
– Meghatalmazásom van!
– A régi meghatalmazást hónapokkal ezelőtt visszavontam.
Ekkor olyasmit mondott, amit valószínűleg azonnal megbánt.
– Akkor miért fogadta el a közjegyző az újat?
A banki ügyintéző közbevágott:
Anyám elhallgatott.
– Ki van ott?
Nem válaszoltam.
A bankból közben megérkezett az irat másolata.
Az alján valóban az én nevem szerepelt.
Csakhogy nem az én aláírásom volt.
És a tanú neve még nagyobb problémát jelentett.
A rendőrség már a házban készült fényképeket is hozzákapcsolta az ügyhöz. A sérült zár, az eltűnt értékek, anyám cetlije és a saját e-mailje együtt egészen más képet mutatott, mint egy egyszerű családi vita.
Anyám még aznap este újra telefonált.
Ezúttal már sírt.
– Csak beszéljük meg családon belül.
Három órával korábban még azt írta, élvezzem az üres házamat.
Most azt kérte, mentsem meg őket.
Nem tettem.
Kiderült, hogy anyámék már a nyaralás előtt megpróbáltak több dolgot eladni.
A pénzhez azonban nem jutottak hozzá.
Az átutalás végleges jóváhagyása előtt működésbe lépett az a védelem, amelyet hónapokkal korábban kértem.
A félmillió megmaradt.
A családom viszont nem.
Anyám később azt mondta, én tettem tönkre mindent azzal, hogy „idegeneket” vontam be egy családi ügybe.
Erre már csak egyetlen választ adtam:
Hetekbe telt, mire a házam újra otthonnak érződött.
Néhány tárgy soha nem került vissza.
Apám poharai közül kettő eltört.
A bizalmamból pedig jóval több.
De végül nem az maradt meg bennem, hogy anyám megpróbált elvenni tőlem félmillió dollárt.
Hanem az a pillanat, amikor a reptérről küldött gúnyos üzenet után néhány órával már ő hívogatott kétségbeesetten.
Mert azt hitte, mindent elvett tőlem.
