A cipőt néztem, aztán a szomszédasszonyt.
– Miért ne lehetne nálam?
Nem felelt. Átjött a kapun, kikapta a kezemből, és olyan gyorsan ment vissza a házába, hogy még a slagot is kint hagyta.
Aznap délután rendőrautó állt meg az utcában.
Nem azt mondtam, hogy bűncselekmény történt. Csak elmeséltem mindent: a mindennapos locsolást, a frissen ásott földet, az éjszakai zsákot és a gyerekcipőt.
A két rendőr először láthatóan kételkedett.
Aztán becsöngettek hozzá.
A nő sokáig nem nyitott ajtót.
Azt állította, nem krumpli van ott, hanem egy régi vízvezeték, és azért locsolja a földet, mert így ellenőrzi, merre szivárog.
Az egyik rendőr a másikra nézett.
– Akkor nem bánja, ha megnézzük?
A nő arca megfeszült.
Nem engedte.
Ezután minden nagyon gyorsan történt.
Még aznap délután visszatértek, és átvizsgálták a kert hátsó részét. Amikor az ásó először beleütközött valamibe, a szomszédasszony leült a terasz lépcsőjére.
Egy nagy műanyag tárolódoboz volt.
Benne gyerekruhák, fényképek, egy összetört játékautó és több tucat, gumival összefogott levél.
A rendőr kivette a legfelső fotót.
Egy körülbelül hatéves kisfiú mosolygott rajta.
Ugyanazt a piros cipőt viselte.
– Hol van ez a gyerek? – kérdezte.
A szomszédasszony sírni kezdett.
Három évvel korábban a lánya súlyos családi konfliktus után megszakított vele minden kapcsolatot, elköltözött, és megtiltotta, hogy találkozzon a gyerekkel.
A dobozban minden ott volt, amit az unokájától megőrzött.
De maradt egy kérdés.
Miért temette el?
A nő ekkor bevallotta, hogy néhány héttel korábban levelet kapott a lányától. Közölte vele, hogy végleg külföldre költöznek, és ne keresse őket többé.
Dühében összeszedett mindent, ami az unokájára emlékeztette, betette a dobozba és elásta.
Másnap megbánta.
Ezért minden reggel odament.
A locsolásnak semmi értelme nem volt. Csak ürügy kellett, hogy néhány percig ott állhasson azon a helyen.
– Tudom, hogy őrültség – mondta sírva. – De úgy éreztem, legalább ennyi maradt belőle nekem.
A rendőrök nem találtak bűncselekményre utaló jelet.
Én pedig ott álltam a kerítésnél, szégyenkezve amiatt, hogy a legrosszabbat feltételeztem.
Mielőtt elmentek volna, a nő kivette a dobozból a piros cipőt.
Nem temette vissza.
Másnap fél hétkor automatikusan felébredtem.
Vártam a víz hangját.
De azon a reggelen először csend maradt a kerítés túloldalán.
Néha a leggyanúsabbnak tűnő titkok mögött nem gonoszság rejtőzik, hanem valaki, aki egyszerűen nem tudja, hogyan engedje el azt, akit még mindig szeret.
