Az egész család kíváncsian követte az anyósomat a kertbe.
A grill hideg volt.
Füst sehol.
Az asztalokon sem hús, sem köretek nem voltak.
Csak egy nagy fehér tábla.
A tetején vastag betűkkel ez állt:
„A HÉTVÉGI CSALÁDI KÖZREMŰKÖDÉSI TERV.”
Az anyósom felnevetett.
– Egyáltalán nem.
Minden név mellett feladat szerepelt.
Valaki salátát készít.
Valaki grillez.
Valaki italokat hoz.
Valaki a gyerekekre vigyáz.
Valaki a végén takarít.
„Grillmester.”
Az enyém mellett:
„Pihenés.”
Az anyósom mosolya lassan eltűnt.
– Mi nem ezért jöttünk.
– Tudom – válaszoltam nyugodtan. – Éppen ezért változtattam.
Az egyik lánya megszólalt.
– Pontosan. És mostantól nem lesz.
Néhány másodpercig síri csend volt.
A gyerekek értetlenül néztek a felnőttekre.
Az anyósom végül megszólalt.
– Ez sértés.
– Nem. Ez igazságos.
Ha együtt ünneplünk, együtt dolgozunk is.
A férjem ekkor odalépett mellém.
Mindenki rá nézett.
– Anyának igaza van – mondta. – Ezt már évekkel ezelőtt meg kellett volna tennünk.
Az anyósom láthatóan erre nem számított.
Néhány perc múlva az egyik lánya visszasétált az autójához.
Hozott egy hűtőtáskát.
A másik elment italokért a közeli boltba.
A gyerekek összeszedték a szétszórt játékokat.
Először történt meg, hogy nem ketten szolgáltunk ki tizenkét embert.
Hanem valóban együtt készítettük elő az ünnepet.
Amikor este mindenki hazafelé indult, az anyósom megállt mellettem.
– Nem ígérem, hogy könnyen megszokom ezt.
Elmosolyodtam.
– Nem is kell. Csak tisztelned kell.
De már senki sem érkezik üres kézzel.
És érdekes módon… a grillezett hús is sokkal finomabb lett, amikor végre nem csak ketten dolgoztunk érte.
