A vendégek számára ez volt a tökéletes nap. Fehér, rózsákkal borított boltív, zene, napsütés, amely megcsillant a pezsgőspoharakban — minden hibátlannak tűnt. Emma és Daniel majdnem egy éven át készültek az esküvőre, gondosan választottak ki minden apróságot: az asztali virágoktól a tortafeliratig. De abban a pillanatban, amikor a pap kimondta: „Cseréljetek gyűrűt”, valami történt, amire senki sem számított.
Amikor a vőlegény kinyújtotta a kezét, hogy a gyűrűt Emma ujjára húzza, a menyasszony hirtelen megdermedt. Egy pillanatra minden elcsendesedett. Ránézett a gyűrűre, tekintetében először értetlenség, majd aggodalom villant. Ez nem az a gyűrű volt. Nem az, amit hetekkel korábban együtt választottak. Az ő gyűrűik párban készültek — belül gravírozva a nevükkel és az esküvő dátumával. De ez a gyűrű kicsit szélesebb volt, nem volt benne felirat, és fényesen csillogott, mint az új.
„Ez nem az a gyűrű” — suttogta alig hallhatóan. A vendégek egymásra néztek. A vőlegény elsápadt, mintha rajtakapták volna valamiben. Próbált mosolyogni, azt mondta, talán az ékszerész cserélte el. De Emma olyasmit vett észre, amit más nem — a gyűrű belsejében egy másik nő neve állt.
Levette a gyűrűt az ujjáról, és megmutatta mindenkinek: belül ez volt gravírozva — „To Anna, forever”.
A csend örökkévalóságnak tűnt. Valaki zavartan köhintett, más elfordította a tekintetét. Daniel magyarázkodni próbált, mondta, hogy ez egy régi gyűrű, véletlenül maradt nála, hogy nem úgy van, ahogy látszik. De Emma már félreállt, remegő kézzel és fájdalmas tekintettel.
Az esküvő soha nem történt meg. És a gyűrű, benne az idegen névvel, még sokáig téma maradt — hiszen senki sem értette, miért pont azt hozta magával a vőlegény.
