Kiss Rózsa, akit az egész kisváros csak Rózsi néninek hívott, hetvennyolc éves volt. Negyven évig tanított alsósokat, a fél város tőle tanult meg írni-olvasni. A férje hat éve halt meg. Azóta egyedül élt egy kis kertes házban, és minden vasárnap az unokája, Máté, ebédelt nála. Máté tizenkilenc éves volt, egyetemista Debrecenben, és Rózsi néni szeme fénye.
Aznap reggel hétkor csörgött a vezetékes telefon.
– Nagyi… – szólalt meg egy elcsukló, sírós fiúhang. – Nagyi, én vagyok. Nagy baj van. Balesetet okoztam. Elütöttem egy nőt. A rendőrségen vagyok…
Rózsi néni szíve kihagyott egy ütemet.
– Máté? Kisfiam? Mi történt?
– Nagyi, kérlek, ne szólj anyának! Itt van az ügyvédem, ő majd elmondja…
Aztán egy higgadt, határozott férfihang vette át a telefont. Dr. Fehér néven mutatkozott be. Elmondta, hogy Máté súlyos balesetet okozott, az áldozat kórházban van, és ha a család ma délig nem fizet három és fél millió forint óvadékot és kártérítést, a fiú börtönbe kerül, és oda az egyetem is.
– Egy kollégám önért megy, és elkíséri a bankba – mondta a hang. – Kérem, senkinek ne szóljon. Ez a fiú érdeke. Ha a sajtó megtudja, vagy ha bárki beleavatkozik, annak nagyon csúnya következményei lesznek Mátéra nézve. Értjük egymást, asszonyom?
Rózsi néni a konyhában ült, a telefonkagylót szorongatva, és remegett.
Aztán egy apróság eszébe jutott.
A fiúhang azt mondta: „Nagyi.”
Máté soha életében nem hívta őt nagyinak. Kétéves kora óta úgy szólította: „Mamó.”

Rózsi néni negyven évig tanított. Megtanulta, mikor hazudik egy gyerek. És megtanulta azt is, hogy ha az ember megijed, nem szabad elveszítenie a fejét.
Félt. Nagyon félt. Nem tudta, hol van Máté, és hogy tényleg nem esett-e baja. A hang a telefonban azt mondta, ha szól valakinek, a fiúnak „csúnya következményei” lesznek. A saját telefonján nem mert senkit felhívni: a „kolléga” fél órán belül ott állt a kapuja előtt, és onnantól egy percre sem tágított mellőle.
Fiatal férfi volt, fekete bőrdzsekiben, baseballsapkában. Udvarias volt, de a szeme hideg. Beültette a kocsijába, és elvitte a bankfiókhoz.
– Én itt kint várok, mama – mondta. – Ne csináljon semmi butaságot. Máté érdekében.
Rózsi néni bement. És közben egyetlen dologra gondolt: Kittire.
Kitti, a fiatal pénztáros, huszonkét éve ismerte Rózsi nénit: ő tanította meg írni elsőben. Kitti azóta is minden karácsonykor megkapta tőle az első szelet bejglit.
Amikor Kitti meglátta a sápadt, könnyes szemű asszonyt, azonnal érezte, hogy valami nincs rendben.
– Kitti, kedves – mondta Rózsi néni remegő hangon. – Az összes pénzemet fel szeretném venni. Három és fél milliót. Készpénzben. Most azonnal.
– Mire kell ennyi pénz, Rózsi néni?
– Az unokámnak. Bajban van. Nagyon sürgős.
Kitti felnézett. Az üvegajtó előtt ott állt a bőrdzsekis férfi, telefonnal a kezében, és egyenesen Rózsi nénit nézte.
Kitti lassan közelebb hajolt a pulthoz.
– Rózsi néni – mondta halkan. – Jól van? Az a fiatalember ott kint… ő az unokája?
Az idős asszony keze megremegett. Egy pillanatig az üvegajtó felé pillantott. Aztán közelebb hajolt, és alig hallhatóan azt suttogta:
– Nem. Az nem az unokám. Azt mondták, ha nem viszem ki a pénzt… bántani fogják Mátét.
Kitti keze lassan a pult alá csúszott. Megnyomta a csendes riasztó gombját. Aztán mosolyogva, hangosan, hogy kint is hallják, azt mondta:
– Persze, Rózsi néni, egy pillanat. Ekkora összeget a széfből kell hoznom, és alá kell írnia néhány papírt. Tíz perc az egész.

Ebben a pillanatban kinyílt a bank üvegajtaja.
A bőrdzsekis férfi belépett. Talán gyanús lett neki, hogy túl sokáig tart. Talán csak türelmetlen volt. Egyenesen a pult felé indult, a jobb kezét a dzsekije zsebében tartva.
– Mama, mi tart ennyi ideig? Sietünk.
Kitti nem jött zavarba. Egy köteg papírt tolt Rózsi néni elé.
– Csak az aláírások vannak hátra. Itt, itt és itt. Kérem, olvassa el figyelmesen, Rózsi néni, ez nagy összeg.
Rózsi néni elvette a tollat. A keze remegett. Az első papíron szándékosan lassan, kacskaringósan írt, mint egy elsős. Aztán elejtette a tollat. Aztán bocsánatot kért, hogy nem találja a szemüvegét. Pedig az ott volt az orrán.
A férfi idegesen toporgott.
– Gyerünk már, mama!
És ekkor odakint megszólaltak a szirénák.
A férfi megfordult, és az ajtó felé rohant. Késő volt. Két rendőr már ott állt a bejáratnál. Egy harmadik a kocsija mellett. Fél perc múlva a bőrdzsekis férfi arccal a rendőrautó motorháztetőjén feküdt, bilincsben.
Rózsi néni ekkor sírta el magát. Kitti kirohant a pult mögül, és átölelte.
– Máté… – zokogta az idős asszony. – Hol van Máté? Él?
Kitti a saját telefonjáról felhívta Mátét. Kétszer kicsengett. Aztán egy álmos, értetlen hang szólt bele:
– Halló? Ki az?
Máté a debreceni kollégiumi szobájában aludt. Fogalma sem volt semmiről. Soha nem okozott balesetet. Soha nem volt rendőrségen. És soha nem hívta a nagymamáját nagyinak.

A rendőrség később elmondta, hogy a bőrdzsekis férfi egy országos csalóbanda „futára” volt. Telefonon idős embereket hívtak fel, és unokának, rendőrnek, ügyvédnek adták ki magukat. A banda az elmúlt fél évben több mint negyven nyugdíjastól csalt ki összesen százmillió forintot. A futár telefonjában megtalálták a „dr. Fehér” számát is. Két héttel később a banda vezetőit Budapesten letartóztatták.
Máté még aznap este hazautazott. Amikor belépett a kis kertes ház kapuján, Rózsi néni a konyhában ült, és a kezében szorongatta azt a régi fényképet, amin Máté kétévesen a nyakában ül.
– Mamó – mondta Máté, és letérdelt elé.
Rózsi néni elmosolyodott a könnyein keresztül.
– Na látod – mondta. – Ezért tudtam, hogy nem te voltál.
Kittit a bank igazgatósága megdicsérte. A rendőrség oklevelet adott neki. De Kitti azt mondja, a legnagyobb jutalom az, hogy azóta minden pénteken, pontban tízkor, egy kis kosár kerül a pultjára. Benne házi pogácsa, és egy cetli, gyöngybetűkkel:
„A legjobb tanítványomnak. Rózsi néni.”