Kertész Dávid nyolc éve nem nevetett.
Azóta, hogy egy viharos novemberi éjszakán a felesége, Anna autója letért az útról, átszakította a korlátot, és a Dunába zuhant. A kocsit két nap múlva kiemelték. Az ajtó nyitva volt, az ülés üres. Annát soha nem találták meg.
A temetésen egy üres koporsó mellett állt. Mellette a legjobb barátja és üzlettársa, Bárány Gergely tartotta a vállát.
– Itt vagyok, testvér – mondta akkor Gergely. – Amíg élek, itt leszek.
És tényleg ott volt. Ő intézte a papírokat, ő vitte a céget, amíg Dávid hónapokig ki sem mozdult a házból. A cég ugyanis Annáé volt, pontosabban Anna apjáé, aki a halála előtt a lányára hagyta a részvények többségét. Anna „halála” után ezek a részvények egy alapítványba kerültek, amit a végrendelet szerint Gergely kezelt.
Dávid nem bánta. Gergely volt a testvér, akit sosem kapott meg.
Nyolc év telt el így. A cég egyre nagyobb lett, Dávid háza egyre csendesebb. Hétközben dolgozott, hétvégén is dolgozott. Ha valaki megkérdezte, miért nem nősül újra, csak annyit mondott: „Nekem már volt feleségem.”
Aznap este is az irodából tartott hazafelé. Zuhogott az eső. A sofőr, Laci, megállt egy piros lámpánál a Rákóczi úton.
Ekkor valaki bekopogott a hátsó ablakon.

Egy vékony kislány állt az esőben. Hét-nyolc éves lehetett. Csuromvizes, kinőtt sárga esőkabátot viselt, a cipője orrán lyuk volt. Mindkét kezével egy régi, gyűrött fényképet nyomott az üveghez.
– Hagyja, uram, csak pénzt kér – mondta Laci, és már nyúlt a dudához.
Dávid mégis leengedte az ablakot. Maga sem tudta, miért. Talán a kislány szeme miatt. Zöld volt, nagy és makacs.
Aztán meglátta a fotót.
És megállt benne az ütő.
A képen Anna mosolygott. Hosszú, vörösesbarna haja lobogott a szélben, a háttérben a Balaton csillogott. A nászútjukon készült. Dávid pontosan tudta, hogy ebből a képből csak egy példány létezik. Anna mindig a pénztárcájában hordta. Azon az éjszakán is.
A pénztárcát soha nem találták meg.
– Honnan van ez neked? – suttogta Dávid.
A kislány szája remegett.
– Bácsi, ez az anyukám. Lilinek hívnak. Anya azt mondta, ha nagy baj lesz, keressem meg a fekete autós Kertész Dávidot. Minden este itt megy el, láttam már. És most nagy baj van. Anya három napja nem tud felkelni.
– Ez lehetetlen – mondta Dávid rekedten. – A feleségem nyolc éve meghalt.
A kislány megrázta a fejét.
– Anya mondta, hogy ezt fogja mondani. És azt is mondta, hogy akkor kérdezzem meg magától: emlékszik még a sárga sárkányra?
Dávid keze remegni kezdett.
Tizenkét éve a Balaton partján egy sárga papírsárkány madzagjára kötötte rá a jegygyűrűt. Anna nevetve húzta le, amikor a sárkány leszállt. Erről soha senkinek nem beszéltek. Ez volt az ő titkuk.
A sárga sárkányról a világon csak két ember tudott.
Dávid kinyitotta az ajtót, és kiszállt a zuhogó esőbe.
– Vigyél hozzá – mondta. – Most azonnal.
Lili egy józsefvárosi bérház pincelakásába vezette. A lépcsőházban dohszag volt, a folyosón pislákolt a villany. A kislány kulccsal nyitotta az ajtót, amit egy madzagon hordott a nyakában.
A szobában egy matrac volt, egy asztal, egy rezsó. A falon Lili rajzai: egy fekete autó, egy nagy ház, három pálcikaember, akik fogják egymás kezét.
A matracon egy nő feküdt. Sovány volt, sápadt, a homloka égett a láztól. A haja rövidebb lett, és ősz szálak futottak benne.
De Dávid az első pillanatban felismerte.
– Anna – suttogta, és térdre esett a matrac mellett.
A nő kinyitotta a szemét. Sokáig nézte, mintha nem hinné el.
– Dávid… – mondta erőtlenül. – Hát mégis megtalált. Az én bátor kislányom…
Aztán elsírta magát. És Dávid is sírt. Nyolc év minden könnye egyszerre jött ki belőle.
Lili az ajtóban állt, és a sárga kabátja ujjával törölgette a szemét.
– Jól csináltam, anya? – kérdezte halkan.
– Nagyon jól, kicsim – mondta Anna. – A legjobban.

Fél órán belül mentő vitte Annát a legjobb magánklinikára. Kétoldali tüdőgyulladás, kimerültség, alultápláltság. Az orvos azt mondta, ha még két napot vár, már nem tudtak volna segíteni.
Dávid egész éjjel az ágya mellett ült. Lili az ölében aludt el. Amikor hajnalban Anna magához tért, Dávid csak egyetlen kérdést tett fel:
– Miért?
Anna sokáig hallgatott. Aztán elmondta.
Azon a viharos éjszakán a fék nem működött. Egyszerűen nem fogott. Az autó a korlátnak csapódott, aztán a vízbe zuhant. Anna valahogy kijutott az ablakon. Nem tudja, hogyan. Az áramlat kilométerekkel lejjebb sodorta a partra.
Csuromvizesen, vérző fejjel egy benzinkútig vánszorgott, és telefonált. Dávidot nem érte el: aznap este repült haza Londonból, a telefonja ki volt kapcsolva. Az egyetlen másik szám, amit fejből tudott, Gergelyé volt.
Gergely fél óra múlva ott volt. Betakarta, kocsiba ültette. Aztán egy parkolóban megállt, és azt mondta neki:
„Anna, figyelj rám. Ez nem baleset volt. Valaki elvágta a fékcsövet. Akik ezt tették, Dávidot is meg fogják ölni, ha kiderül, hogy élsz. Tűnj el. Egy időre. Én vigyázok rá. Esküszöm.”
Adott neki pénzt, egy hamis nevet, egy telefont, amin csak őt hívhatta.
Anna akkor már két hónapos terhes volt. Még Dávidnak sem mondta el. Meglepetésnek szánta.
– Minden nap meg akartam keresni – sírta Anna. – De Gergely mindig azt mondta: még nem. Még veszélyes. Ha visszajössz, Dávid meghal. És én elhittem. Mert ő volt a legjobb barátod.
Az első években Gergely néha küldött egy kis pénzt. Két éve abbahagyta. Anna takarítani járt, Lili ovis lett, aztán iskolás. Aztán Anna megbetegedett.
És a lázas éjszakákon, amikor nem tudott aludni, egy kérdés kezdett motoszkálni a fejében. Ha valaki meg akarta ölni Dávidot, miért nem történt vele semmi nyolc év alatt? És ki tudta egyáltalán, hogy ő túlélte?
Csak egyetlen ember.
Dávid nem szólt semmit. Csak felállt, és kiment a folyosóra telefonálni. Először a rendőrségre. Aztán Gergelynek.
– Gergő? Gyere be a klinikára. Valakit be kell mutatnom neked.
Gergely délután érkezett. Egy csokor virággal és aggódó arccal.
– Mi történt, testvér? Beteg vagy?
Dávid kinyitotta előtte a kórterem ajtaját.
Gergely belépett. És meglátta Annát.
A virág kiesett a kezéből. Az arca szürke lett, mint a fal. Hátrálni kezdett, de az ajtóban már ott állt két civil ruhás nyomozó.
– Bárány Gergely? – kérdezte az egyik. – Kérem, jöjjön velünk.
Anna nyolc évig megőrizte azt a telefont, amit Gergelytől kapott. Minden üzenet rajta volt. „Ne gyere vissza.” „Dávid még mindig veszélyben van.” „Ha előkerülsz, mindkettőtöknek vége.” A nyomozók hamar megtalálták azt is, ami hiányzott: Gergely nyolc évvel korábbi átutalását egy autószerelőnek. A szerelő két nap múlva mindent bevallott.
Gergely végig tudta, hogy Anna él. Hiszen ő maga rendelte meg a „balesetet”. Csak arra nem számított, hogy Anna kijut a kocsiból, és pont őt hívja fel. Ezért kellett eltüntetnie. Mert amíg Anna „halott” volt, a részvényei felett Gergely rendelkezett. A cég, a pénz, a hatalom – mind az övé volt.
Dávidnak pedig hagyta, hogy nyolc évig gyászolja azt, aki pár kilométerre tőle, egy pincében nevelte a lányát.

Fél évvel később a Balaton partján egy sárga papírsárkány emelkedett az ég felé.
Lili futott vele a parton, a haja lobogott a szélben. Anna és Dávid egy pokrócon ültek, és nézték.
– Tudod, mi a legfurcsább? – mondta Anna halkan. – Nyolc évig azt hittem, azzal védelek meg, hogy eltűnök. Pedig csak egy nyolcéves kislánynak kellett elég bátornak lennie ahhoz, hogy bekopogjon egy ablakon.
Dávid átölelte.
– Akkor hát örülök, hogy rám hasonlít – mondta.
Anna felnevetett. Nyolc év után először.