A menyem kirántotta a borítékból a lapot.
Először azt hitte, viccelek.
Gyerekfelügyelet két gyerekre, hét napra: 1400 dollár.
Teljes háztakarítás: 800.
Főzés és uzsonnakészítés: 700.
Bevásárlás, blokkokkal: 312.
Összesen: 3212 dollár.
– Ez nevetséges! – csattant fel.
– Senki nem kért meg rá!
Elővettem a telefonomat.
Megvoltak az üzenetei.
„Mosd ki ezt.”
„Vidd el a gyerekeket.”
„Főzz vacsorát.”
„Takarítsd ki a fürdőt.”
A menyem arca megváltozott.
– Te mit keresel itthon?
– Anya tegnap felhívott.
A nő rám nézett.
– Panaszkodtál rám?
– Elmondtam neki, mi történt.
A fiam felvette mindkét számlát.
Aztán megkérdezte:
– Tényleg pénzt kértél anyától azért, mert itt aludt?
– Rezsit használt!
– Miközben ingyen vigyázott a gyerekeinkre?
A menyem erre már nem válaszolt.
Kintről ismét kalapálás hallatszott.
– És azok meg mit csinálnak?! – kiáltotta.
A nagybátyja két segítővel éppen annak a terasznak az alapját készítette, amelyet a fiam két éve szeretett volna megépíteni.
– Én engedélyeztem – mondta a fiam.
A menyem döbbenten nézett rá.
– Most?!
– Anya eredetileg azt tervezte, hogy kifizeti a munkadíj egy részét ajándékként nekünk. Tegnap este viszont azt mondta, egy feltétellel teszi meg.
Rám nézett.
– Milyen feltétellel?
– Hogy ezt visszavonod.
Hosszú csend lett.
Nem akartam 3212 dollárt.
A saját számlámnak egyetlen célja volt: megmutatni neki, milyen nevetségessé válik egy családi kapcsolat, amikor minden szívesség mellé árcédulát teszünk.
A menyem végül összegyűrte az eredeti számláját.
– Rendben.
– Nem – mondta a fiam. – Nem csak ennyi.
A gyerekekről.
A házról.
Arról, hogy engem nem vendégnek, hanem ingyenes házvezetőnőnek hívott oda.
Nem maradtam végig.
Megöleltem az unokáimat, fogtam a táskámat, és hazamentem.
A terasz hetekkel később elkészült.
A menyemmel pedig nem lettünk hirtelen legjobb barátnők.
Amikor legközelebb meghívott, csak ennyit mondott:
– Gyere el vasárnap ebédre. Vendégként.
Elmosolyodtam.
– És mennyi lesz?
Néhány másodpercig hallgatott.
Aztán ő is elnevette magát.
– Neked? Semmi.
