A vőlegényem sokáig csak a dátumot nézte.
A levél tizenegy évvel korábban íródott.
– Tizennyolc évesek voltunk – mondta. – Miért írtál nekem levelet, ha minden nap találkoztunk?
Leültem mellé a földre.
– Mert gyáva voltam odaadni.
Kinyitotta.
A papír szélét már megsárgította az idő.
Tizennyolc évesen írtam, azon az estén, amikor az iskolai bálból idő előtt hazament.
Én utánamentem.
Azt hitte, barátságból.
Pedig azon az estén értettem meg először, hogy amit érzek iránta, már régen nem barátság.
A levélben ezt vallottam be.
Azt is leírtam, hogy rettegek elmondani neki, mert attól félek, azt hiszi majd, sajnálom.
A férfi kétszer is elolvasta ugyanazt a mondatot.
– Akkor miért vártál?
Évekig viccelődéssel hárított minden kapcsolatokról szóló beszélgetést. Ha valaki érdeklődött iránta, rögtön azt feltételezte, hogy csak kedves akar lenni hozzá.
Én pedig attól féltem, ha szerelmet vallok, elveszítem a legjobb barátomat.
Így maradt köztünk a régi fogadalom.
Biztonságos viccnek tűnt.
Egészen addig, amíg egyszer komolyan meg nem kérdezte:
– Mi lenne, ha tényleg összeházasodnánk?
– Szóval nem az ígéret miatt mondtál igent?
– Az ígéret csak huszonhárom éves. Én tizenegy éve vagyok beléd szerelmes.
Ekkor kopogtak.
Anyám állt az ajtóban.
Hallotta az utolsó mondatot.
Először mentegetőzni próbált, de félbeszakítottam.
– Egész életemben mindenki azt kérdezte, mit kell feladnom miatta. Soha senki nem kérdezte meg, mit kapok tőle.
A vőlegényem rám nézett.
– Téged.
Nem lett ettől hirtelen könnyű minden.
Anyámnak idő kellett megértenie, mennyire megalázó volt sajnálatként kezelni a kapcsolatunkat. Neki pedig idő kellett elhinnie, hogy nem teherként áll mellettem.
Aznap azonban megtartottuk az esküvőt.
A szertartás végén elővette a régi barátságkarkötőt.
– Akkor ezt most már kidobhatjuk? – kérdezte mosolyogva.
Megráztam a fejem.
És huszonhárom évvel azután, hogy két gyerek játékból megígérte egymásnak a házasságot, két felnőtt egészen más okból mondta ki ugyanazt az igent.
