David magabiztosan figyelt.
Látszott rajta, hogy biztos a dolgában.
Valószínűleg arra számított, hogy szó nélkül feltűröm a ruhám ujját, és nekilátok mosogatni.
Én azonban lassan letettem a csokoládét az asztalra.
Felvettem egy tiszta tányért a szekrényből.
Rátettem a dobozt.
Majd a kezébe nyomtam.
– Ez a tiéd.
– És a vacsora?
Mosolyogtam.
– Azt hittem, te hívtál meg.
– Igen, de…
– De most engem vizsgáztatsz?
Zavarba jött.
– Nem vizsga. Csak szeretném látni, milyen háziasszony vagy.
Bólintottam.
– Rendben.
Körbenéztem a konyhában.
– Akkor én is szeretnék látni valamit.
– Mit?
– Milyen házigazda vagy.
Csend lett.
– Egy vendéget nem azért hívnak vacsorára, hogy kitakarítsa a lakást.
– Te ezt túlreagálod.
– Nem.
Nyugodtan felvettem a kabátomat.
– Egyszerűen komolyan veszem azt, amit látok.
Utánam jött az előszobába.
– Ennyi miatt elmész?
– Nem a mosatlan miatt.
– Hanem?
– Azért, mert becsaptál.
Azt mondtad, vacsorára hívsz.
Valójában tesztelni akartál.
Ha ma szó nélkül nekiállok mosogatni, holnap valószínűleg azt néznéd, milyen gyorsan vasalok.
Jövő héten pedig azt, milyen csendben viselem a kritikát.
David sóhajtott.
– Régen a nők ezt természetesnek vették.
Elmosolyodtam.
– Lehet.
– És te nem?
– Én azt tartom természetesnek, hogy két felnőtt ember kölcsönösen tiszteli egymást.
Kinyitottam az ajtót.
– Sok szerencsét a kereséshez.
Mielőtt kiléptem volna, még egyszer visszafordultam.
– Egy tanács.
– Tessék?
– Ha legközelebb meg akarod tudni, milyen egy nő, ne koszos edényekkel teszteld.
Hanem azzal, hogy te hogyan bánsz vele.
Néhány nappal később kaptam tőle egy üzenetet.
„Talán igazad volt. Senki sem maradt nálam második randevú után.”
Nem válaszoltam.
Mert azon az estén nemcsak egy rossz kapcsolat lehetőségét hagytam magam mögött.
Hanem azt az érzést is, hogy bárkinek bizonyítanom kellene az értékemet egy halom mosatlan edény fölött.
