A legmagasabb fiú megdermedt.
A keze még mindig ökölbe volt szorítva, de már nem tudta megütni az idős férfit.
Csak a kifakult karkötőt bámulta.
– Nem… ez nem lehet… – suttogta.
A két társa értetlenül nézett rá.
– Mi bajod van? Üsd már meg!
De a fiú egy lépést hátrált.
Az idős férfi lassan felállt.
– Ismered ezt a karkötőt?
A fiú nagyot nyelt.
– Honnan… honnan szerezte?
– Huszonöt éve kaptam a fiamtól a születésnapomra.
A tóparton csend lett.
A másik két fiú már nem mosolygott.
– Még mindig nem értem… – mondta az egyik.
– Én… én évekkel ezelőtt egy gyermekotthonban nőttem fel.
Az idős férfi szíve hevesebben kezdett verni.
– Amikor tízéves voltam, volt ott egy nevelő. Mindig ezt a karkötőt viselte. Azt mondta, az édesapjától kapta, akit soha többé nem látott.
Az öreg arca elsápadt.
– Mi volt a neve?
A fiú habozott.
Aztán kimondta.
Az idős férfi térde megremegett.
Évtizedekkel korábban a fia egy családi veszekedés után elköltözött, majd minden kapcsolat megszakadt vele.
Évekig kereste.
Hiába.
Most pedig egy idegen fiú állt előtte, aki ismerte őt… anélkül, hogy valaha találkoztak volna.
– A nevelőm tavaly halt meg – mondta halkan a fiú. – Halála előtt csak annyit mondott, hogy ha egyszer meglátom ezt a karkötőt, kérjek bocsánatot attól az embertől, aki viseli.
A két barát döbbenten nézett rá.
A fiú könnyes szemmel az idős férfi elé lépett.
– Sajnálom.
Nem tudtam, hogy maga az.
Nem tudtam, hogy ennek a karkötőnek ekkora jelentősége van.
Az idős férfi hosszú ideig hallgatott.
Aztán lehajolt.
Felvette a víz szélén sodródó üres vödröt.
De talán valami sokkal fontosabbat igen.
A három fiatal némán segített összeszedni a szétszóródott felszerelést.
Amikor végeztek, a legmagasabb fiú még egyszer visszanézett.
Most már nem ugyanaz az ember volt, aki néhány perccel korábban nevetve érkezett a stégre.
Néha egyetlen régi tárgy nemcsak emlékeket őriz.
Hanem képes megváltoztatni valakinek az egész életét.
