Remegő kézzel emeltem le a doboz fedelét.
Nem pénz volt benne.
Nem ékszer.
Hanem egy megsárgult buszjegy.
Pontosan olyan, mint amellyel ötvenhat évvel korábban elhagytam a szülővárosomat.
Alatta egy kézzel írt levél feküdt.
Az ügyvéd csendben megszólalt.
– Tamás azt kérte, hogy ezt csak a temetése után adhassam át.
„Drága Nancy…
Ha ezt olvasod, akkor már elmentem. Az ügyvédem viccelt, amikor azt mondta, hogy csapdába csaltalak. Az egyetlen csapda az volt, hogy végre rávegyem az életed szerelmét, hogy egyszer igent mondjon nekem.”
A könnyeim ráhullottak a papírra.
„Ötvenhat évvel ezelőtt azt hittem, elveszítettelek. Később rájöttem, hogy nem te hagytál el engem. Az élet választott helyettünk.”
A levélhez egy dosszié is tartozott.
Az ügyvéd átnyújtotta.
– Van még valami.
Kinyitottam.
Tamás végrendelete volt.
Mindenét rám hagyta.
A régi családi házat.
A kis könyvesboltot, amelyet a szülei alapítottak.
És egy alapítványt is, amelyet titokban évekkel korábban hozott létre.
– Mi ez? – kérdeztem döbbenten.
Az ügyvéd elmosolyodott.
A levél utolsó sorait alig tudtam elolvasni.
„Sokszor elképzeltem, milyen lett volna az életünk együtt. A múltat már nem változtathatjuk meg. De azt akartam, hogy legalább egyszer valóban a feleségemnek szólíthassalak. Köszönöm, hogy teljesítetted az utolsó kívánságomat.”
Hosszú percekig csak ültem némán.
Nem a vagyon miatt sírtam.
Hanem azért, mert rájöttem, hogy Tamás egyetlen napig sem haragudott rám.
Évtizedeken át őrizte a szeretetét.
Néhány hónappal később újranyitottam a kis könyvesboltot.
A bejárat fölé egy kis réztáblát tetettem.
Mindössze ennyi áll rajta:
„Thomas és Nancy – Mert a valódi szerelem néha késik… de soha nem felejt.”
Valahányszor belépek azon az ajtón, eszembe jut a buszpályaudvar, ahol tizenhét évesen búcsút mondtunk egymásnak.
És már nem azt érzem, hogy elveszítettem őt.
Hanem azt, hogy a sors végül – még ha csak egyetlen hónapra is – visszaadta nekem életem legnagyobb szerelmét.
