Hátrébb léptem.
– Frank… miről beszélsz?
Dühösen egy borítékot dobott elém.
– Erről!
Felvettem.
A feladónál egy régi aukciósház neve szerepelt.
Ekkor minden eszembe jutott.
A garázsban talált doboz tele volt régi holmikkal, amelyeket évekkel korábban félretettünk.
Ők átnézték a dobozt.
Másnap pedig visszahívtak.
Kiderült, hogy egy régi festmény, amelyet még Frank nagymamája akasztott fel egykor a házban, eredeti alkotás volt.
Értéke meghaladta az egymillió dollárt.
A szakértők szerint a festmény jogilag engem illetett, mert a válás során minden, ami a garázsban maradt, az én tulajdonom lett.
Frank ezt is megtudta.
Ezért állt most az ajtóm előtt.
Nyugodtan ránéztem.
– Amikor elköltöztél, azt mondtad, vigyek el vagy dobjak ki mindent, ami ott marad.
Elhallgatott.
Pontosan tudta, hogy igazam van.
– Add ide a pénz felét!
– Miért tenném?
– Mert huszonhét évig együtt éltünk!
– Érdekes… amikor elhagytál egy fiatalabb nőért, akkor nem emlékeztél erre a huszonhét évre.
Néhány másodpercig csak néztük egymást.
Végül lehajtotta a fejét.
– Hibáztam.
Először hallottam tőle ezt a mondatot.
De már nem jelentett semmit.
A festmény eladásából befolyt pénzből nem luxusautót vettem.
Nem bosszút.
Visszamentem dolgozni.
Megnyitottam azt a kis vállalkozást, amelyről évekkel korábban lemondtam miatta.
A maradékból a gyerekeink jövőjét biztosítottam.
Néhány héttel később megtudtam, hogy Frank új kapcsolata is véget ért.
A nő, akiért eldobta a házasságunkat, ugyanúgy elhagyta őt, amikor elfogyott a pénze.
Én pedig először hosszú évek óta úgy néztem tükörbe, hogy nem azt láttam, akit valaki szerint „elhanyagolt”.
Hanem azt a nőt, aki végre újra saját magát választotta.
