Thomas remegő kézzel állt az istálló előtt.
Az állatorvos még egyszer a lóra nézett.
– Valami nem stimmel.
– Nem beteg.
– Hanem valamit őriz.
A gazda értetlenül nézett rá.
– Mit őrizne?
– Mindjárt kiderül.
Góliát azonnal odarohant.
De nem támadott.
Hanem ismét ugyanabba a sarokba állt, mintha el akarná takarni valami elől.
Az állatorvos hosszú bottal óvatosan félrehúzott néhány szalmabálát.
A következő pillanatban mindketten ledermedtek.
A szalma alatt egy alig néhány napos őzgida feküdt.
Reszketett.
Valószínűleg valahogy beszaladt az istállóba, amikor megijedt, és ott rekedt.
Thomas döbbenten nézte.
– Hát ezért…
Az állatorvos bólintott.
– A ló nem támadni akart.
– Hanem távol tartani mindenkit.
– Attól félt, hogy valaki véletlenül rálép a gidára.
Góliát újra elé állt.
Most azonban már nem volt benne düh.
Csak félelem.
– Nyugodj meg, öregfiú – mondta halkan.
– Segíteni akarunk neki.
Mintha a ló megértette volna.
Lassan félreállt.
Néhány perc múlva a kis állat bizonytalanul felállt.
Megtett néhány remegő lépést.
Aztán kiszaladt az istállóból, és eltűnt az erdő felé.
Thomas ekkor odalépett Góliáthoz.
Megsimogatta a nyakát.
– Bocsáss meg.
– Azt hittem, megőrültél.
Pont úgy, mint régen.
Thomas szemében könnyek jelentek meg.
Két nappal korábban még el akarta altatni azt az állatot, amely valójában csak egy védtelen életet próbált megóvni.
Az eset híre gyorsan bejárta a környéket.
Sokan csodáról beszéltek.
Thomas azonban mindig ugyanazt mondta:
– A lovam nem lett hős azon a napon.
– Csak én nem értettem meg időben, mit próbált elmondani nekem.
