A diszpécser nyugodt hangon jelentkezett.
– Segélyhívó, miben segíthetek?
Alig tudtam megszólalni.
– Azt hiszem… olyan dolgot találtam, ami köze lehet a tavaly eltűnt ikertestvéremhez.
Néhány perccel később rendőrök érkeztek a házhoz.
Nem nyúltam semmihez.
Pontosan ott hagytam a Bibliát, ahogy a földre esett.
Az egyik nyomozó gumikesztyűt húzott, óvatosan kibontotta a vászonkendőt, majd hosszú másodpercekig némán nézte a benne lévő tárgyat.
– A Bibliában.
– Ez biztosan az édesanyjáé?
– Igen.
A férfi bólintott.
– Akkor beszélnünk kell vele.
A kórházban anya először teljesen összezavarodott, amikor meglátta a nyomozókat.
Aztán észrevette a Bibliát.
– Kinyitottad…
Nem kérdés volt.
Hanem kijelentés.
Leültem mellé.
– Anya… miért?
Hosszú ideig csak sírt.
Végül remegő hangon megszólalt.
– Mert féltem.
– Mitől?
– Attól, hogy ha ezt megtalálják, engem fognak hibáztatni.
Kiderült, hogy azon a kiránduláson, nem sokkal Hannah eltűnése előtt, talált egy személyes tárgyat a lányomtól nem messze az ösvényen.
Pánikba esett.
Attól rettegett, hogy mindenki azt hiszi majd, ő hibázott, amikor egy rövid időre magára hagyta a lányát.
Ezért a tárgyat elrejtette a Bibliában, abban bízva, hogy később majd átadja a rendőröknek.
De ahogy teltek a napok, egyre nehezebb lett bevallania az igazságot.
A nyomozók azonnal újra megvizsgálták azt a területet, ahol egy évvel korábban a keresést végezték.
Az új bizonyíték alapján egy korábban figyelmen kívül hagyott ösvényre is kiterjesztették a vizsgálatot.
Néhány nappal később fontos új nyomokra bukkantak.
A nyomozás új lendületet kapott.
Anya ellen nem azért indult eljárás, mert ő okozta volna Hannah eltűnését, hanem mert visszatartott egy olyan bizonyítékot, amelyet azonnal át kellett volna adnia.
Amikor később kettesben maradtunk, csak ennyit mondott:
– Minden nap el akartam mondani.
Megfogtam a kezét.
– Az igazságot néha későn mondjuk ki.
– De még mindig jobb későn, mint soha.
Abban a pillanatban tudtam, hogy a testvérem utáni keresés még nem ért véget.
Csak most kezdődött újra.
