– Nancy haláláról nem minden úgy történt, ahogy eddig mindenki hitte…
Rosie sikoltva indult felé.
– Ha ezt kimondod, mindennek vége lesz!
Rosie arca egyetlen pillanat alatt elsápadt.
– Egy szót se! – kiáltotta a férjére. – Ez nem tartozik senkire!
A nappaliban mindenki elhallgatott.
A férfi lassan rám nézett.
– De igen. Főleg rá.
– Ne tedd!
A férfi hátralépett.
– A múlt héten, amikor Nancy temetését kitűzték, Rosie tudta a dátumot. Már napokkal korábban.
Értetlenül néztem rá.
– Akkor miért szervezte ugyanarra a napra a házavatót?
A férfi lehunyta a szemét.
– Mert én kértem, hogy halasszuk el. Azt mondtam, a családnak most melletted a helye.
– Már minden le volt foglalva!
– Nem igaz – felelte a férje. – A cateringet ingyen át lehetett volna tenni egy héttel későbbre. A zenészt is. Mindenki beleegyezett volna.
A vendégek döbbenten néztek Rosie felé.
– Akkor miért nem tetted?
A férfi mély levegőt vett.
– Mert azt mondta: „Ha most lemondom, egész évben csak Nancy temetésére fog emlékezni mindenki, nem az én házamra.”
A szobában síri csend lett.
Rosie könnyes szemmel rázta a fejét.
– Nem így értettem…
– De így mondtad – válaszolta a férje halkan.
Aztán felém fordult.
– Van még valami.
Elővett egy borítékot.
– Ezt Nancy temetésének reggelén találtam.
Kinyitottam.
Egy banki átutalás visszaigazolása volt.
Rosie néhány nappal korábban pénzt küldött a temetésre.
A megjegyzés rovatban csak ennyi állt:
„Sajnálom. Nem tudok ott lenni.”
Értetlenül néztem rá.
– Akkor miért nem hívtál fel? Miért nem jöttél el legalább öt percre?
Rosie zokogni kezdett.
– Mindenki tudta volna, hogy rossz döntést hoztam. Azt hittem, ha végigviszem a bulit, már nem lehet visszacsinálni.
Lassan megráztam a fejem.
– Nem a házavató fáj a legjobban.
– Hanem az, hogy hagytad, hogy a saját unokahúgod búcsúztatásán egyetlen üres szék se emlékeztessen arra, hogy van egy testvére.
Rosie összeomlott.
A vendégek közül többen csendben elindultak kifelé.
Senkinek sem volt kedve ünnepelni.
– Nem tudom jóvátenni, amit történt.
– De nem akartam tovább hallgatni.
Mielőtt elmentem volna, még egyszer visszanéztem a színes lufikra.
Néhány órával korábban egy ünnepet jelentettek.
Most már csak azt mutatták, milyen könnyű elveszíteni valakit, aki még él… amikor a saját büszkeségünket fontosabbnak tartjuk a családnál.
