Amikor a nagymamám meghalt, a rokonaim azonnal megjelentek a házánál, mind ugyanazzal a céllal: megtalálni a végrendeletet. Én voltam az egyetlen, aki nem a pénz miatt maradt ott, hanem mert nem volt szívem magára hagyni az öreg kutyáját. Akkor még nem tudtam, hogy a nagymama nemcsak emlékeket hagyott hátra… hanem egy titkot is, gondosan elrejtve ott, ahol senki sem kereste volna.
Ahhoz, hogy a családunk egy helyen összegyűljön, általában két dolog kellett: vagy sok pénz, vagy egy haláleset. Azon a napon sajnos mindkettő.
A temetőben álltam, és néztem, ahogy a nagymamát lassan leeresztik a földbe. A kezemben szorosan fogtam Berta pórázát. A kutya előre húzott, mintha utána akarna menni. Mintha nem értette volna, miért nem jön vissza többé.
Berta a nagymamáé volt. Még gyerekkoromban vette magához, és gyakran mondogatta, hogy Berta a legjobb barátja – és szinte az egyetlen élőlény, akiben maradéktalanul megbízott.
A nagymamám jó ember volt. Különc, igen, de jó. Egész életében keményen dolgozott, sok pénzt keresett, mégsem adott soha egy fillért sem a gyerekeinek vagy az unokáinak. Ehelyett mindenki taníttatását ő fizette. Meg volt győződve róla, hogy az embernek magának kell felküzdenie magát, ahogy ő is tette egykor.
Talán épp ezért a család nagy része évekig szóba sem állt vele. Anyám, a nagybátyám, a nagynéném, az unokatestvéreim – senki sem hívta, senki sem látogatta. Egészen addig a napig.
Körbenéztem rajtuk a temetésen. Minden arc ugyanazt tükrözte: várakozást. Reményt. Kapzsiságot. Tudtam, miért vannak itt. A pénzért. Abban bíztak, hogy legalább halála után kapnak valamit. De aki ismerte a nagymamámat, tudta: ez nem lesz ilyen egyszerű.
Élete utolsó hat hónapjában nagyon beteg volt. Akkor költöztem hozzá, hogy ápoljam. Nővérként dolgoztam, mellette próbáltam egyensúlyozni a munkát és az otthoni teendőket. Nem volt könnyű, de megoldottam. Tudtam, hálás érte, hogy nem maradt egyedül.
Persze engem sem kényeztetett el. Emlékszem, egyszer hatalmas autószerelési számlát kaptam, és kétségbeesetten mondtam neki, hogy nem tudom, miből fizetem ki.
– Erős lány vagy – válaszolta nyugodtan. – Meg fogod oldani.
Nem is vártam mást. Engem sem részesített kivételezésben. De mindig támogatott, tanácsot adott, és ez sokat jelentett.
A temetés után mindenki a házhoz ment, hogy meghallgassa a végrendeletet. Én előre összepakoltam a dolgaimat. Tudtam, hogy nem maradhatok ott sokáig. Amíg a jogász megérkezésére vártunk, senki nem beszélt. Csak hideg pillantások és feszültség töltötte meg a szobát.
Aztán Florence nagynéném megszólított:
– Meredith, mondd csak, te milyen orvos is vagy?
– Nővér – feleltem.
– Nővér?! – csattant fel Jack nagybátyám. – Abból nem lehet meggazdagodni. Bezzeg Tomnak autós cége van, Alice meg több szépségszalont vezet…
– Én embereken segítek. Nekem ez elég – mondtam halkan.
– Nem hiszem el, hogy én szültelek – morogta anyám.
Évente háromszor beszéltünk: a születésnapomon, az övén és karácsonykor. Telefonon.
Ekkor csengettek. Mivel senki nem mozdult, én nyitottam ajtót. A nagymama ügyvédje, Mr. Johnson állt ott. Bevezettem a nappaliba. Nem ült le.
– Rövid leszek – mondta. – Nincs sok megbeszélnivaló.
– Hogyhogy nincs?! – csattant fel anyám. – Mi van a végrendelettel?
– Cassandra nem hagyott örökséget egyikükre sem – felelte tárgyilagosan.
A levegő megfagyott.
– Ez lehetetlen! – kiabálták. – Akkor ki kapja a pénzt és a házat?!
– Ezt nem oszthatom meg – mondta Johnson. – Most pedig kérem, hagyják el az ingatlant.
Senki nem mozdult.
– Ez a vén boszorkány! – üvöltötte Jack. – Élve sem törődött velünk, halála után sem ad semmit?!
– Ez nem igaz – szóltam közbe. – Törődött velünk. Csak másképp.
– Ugyan már – legyintett anyám.
Ekkor Berta hangosan ugatni kezdett.
– És ezzel a kutyával mi legyen? – kérdezte Florence.
– Altassuk el – mondta anyám hidegen.
– Szó sem lehet róla! – kiáltottam.
– Akkor vidd el te – vont vállat anyám. – Nekünk nem kell.
– Az albérletem nem enged állatot – mondtam.
– Akkor eldőlt – zárta le Jack.
– Elviszem – mondtam végül.
Csend lett.
Később, amikor mindenki elment, összeszedtem Berta holmiját, betettem az autóba, és hazavittem. A főbérlő végül beleegyezett, hogy maradhat, de megemelte a bérleti díjat.
Egy éjszaka, amikor megsimogattam Bertát, feltűnt valami a nyakörvén. Levettem. A hátoldalán egy cím és a „153” szám volt gravírozva. A bilétát kinyitva egy apró kulcs esett ki.
A pályaudalon a 153-as csomagmegőrzőhöz vitt. Kinyitottam.
Odabent egy mappa volt: „Meredithnek”.
A nagymamám kézírása:
„Minden vagyonomat annak hagyom, akinek elég tiszta a szíve ahhoz, hogy gondoskodjon Bertáról. Tudtam, hogy te leszel az, Meredith.”
A kezem remegett.
És akkor meghallottam anyám hangját mögöttem…
