A városon kívüli út csendes volt, szinte üres, a mezők fölött enyhe köd lebegett. Michael járőrözött, ahogy minden reggel. Minden nyugodt volt, míg meg nem látott valamit az út szélén — egy sötét foltot az aszfalt szélénél. Lefékezett, kiszállt, és közelebb ment.
Egy női kesztyű volt — bordó, bőrből, gondosan varrt, de kissé kopott. Látszólag semmi különös. Valaki talán egyszerűen elejtette. De Michael valamiért tovább időzött. Felvette, megforgatta, és akkor észrevette a részletet: egy apró ezüst gombot, csillag alakban, a csuklórészen.
Ismerte ezt a motívumot.
Ezek a kesztyűk Amyé voltak, egy nőé, akit régóta ismert. Egykor ő is rendőr volt, de otthagyta a szolgálatot, miután eltűnt a húga. Azóta csendesen, visszavonultan élt egy közeli kisvárosban. Michael emlékezett, ahogy egyszer mosolyogva mondta:
„Csillagokat viselek, hogy sose felejtsek felfelé nézni.”
Pontosan ilyen csillag — apró karcolással — díszítette ezt a kesztyűt is.
Körbenézett: az út, a mező, keréknyomok, egy saroknyom a sárban, majd még egy — mintha valaki megbotlott volna. Minden arra utalt, hogy valaki gyalogolt az út mentén… majd eltűnt.
Michael erősítést hívott. Órákig átkutatták a környéket. Csak estefelé találtak nyomokat egy autóról, amely letért az útról, az erdő irányába.
Ahogy közelebb ment, megcsillant valami a fűben — a másik kesztyű. Felvette, és a belsejében egy apró, összehajtott cetlit talált.
„Ha ezt megtalálod — akkor nem tűntem el hiába.”
Michael mozdulatlanul állt, torka elszorult. Nem tudta, pontosan mi történt, de biztos volt benne: ez nem véletlen volt. Ez üzenet volt.
