Penge úgy meredt a fényképre, mintha kísértetet látna.
A képen egy fiatal nő állt rendőregyenruhában, mellette egy kislánnyal.
A rab keze remegni kezdett.
– Honnan van ez a kép? – kérdezte rekedten.
Ilona néni lassan felnézett.
– A lányomé volt… Kataliné.
Penge elsápadt.
– Katalin? Katalin Szabó?
Az idős asszony bólintott.
A nő hirtelen hátralépett.
– Ez lehetetlen…
A két társa értetlenül nézett rá.
– Mi van veled?
Penge azonban már nem figyelt rájuk.
Tizennyolc évvel korábban, amikor még tizenéves volt, egy súlyos családi tragédia után az utcára került.
Napokig bolyongott, éhesen és segítség nélkül.
Egy fiatal rendőrnő találta meg egy pályaudvaron.
Katalinnak hívták.
Nemcsak ennivalót adott neki, hanem segített biztonságos szállást és támogatást találni.
Hónapokon keresztül érdeklődött utána.
Aztán a rendőrnő egy szolgálati balesetben életét vesztette.
Penge soha nem felejtette el őt.
Most pedig előtte ült annak a nőnek az édesanyja, akinek egykor az életét köszönhette.
A rab lassan letérdelt Ilona mellé.
– Én… ismertem a lányát.
Az idős asszony könnyes szemmel nézett rá.
– Te lennél az a kislány, akiről mindig mesélt?
Penge lehajtotta a fejét.
– Igen. Engem mentett meg.
A börtönudvaron döbbent csend támadt.
A két másik rab nem értette, mi történik.
Penge azonban hirtelen rájuk förmedt:
– Elég volt! Senki nem nyúlhat hozzá!
Ekkor az egyik őr is odaért.
Látta Ilona könnyeit, a földön szétszóródott holmikat és az idős asszony sérült arcát.
Azonnal segítséget hívott.
Ilonát orvosi vizsgálatra vitték, az esetet pedig hivatalosan jelentették.
Penge és társai ellen fegyelmi eljárás indult a bántalmazás miatt.
A különös találkozás azonban nem ért véget.
Néhány nappal később Penge levelet írt Ilonának.
Bocsánatot kért tőle.
Azt is leírta, hogy Katalin évekkel korábban az egyetlen ember volt, aki valóban hitt benne.
Ilona sokáig nézte a levelet.
Végül válaszolt.
„A lányom mindig azt mondta, hogy egy ember nem attól válik jóvá, hogy soha nem hibázik, hanem attól, hogy képes felelősséget vállalni a tetteiért.”
Penge ezt a mondatot hónapokon át őrizte.
Ilona időközben jogi segítséget kapott, és kiderült, hogy egy korábbi pénzügyi ügyben nem vették megfelelően figyelembe a szerepét és az egészségi állapotát.
Az ügyét újra megvizsgálták, később pedig megváltoztatták a büntetésének végrehajtási feltételeit.
Amikor elhagyhatta az intézetet, Penge egy rövid búcsúlevelet küldött neki.
„Nem várom, hogy megbocsásson. De megígérem, hogy többé nem leszek az az ember, aki azon a napon bántotta magát.”
Ilona elolvasta, majd óvatosan visszatette a lánya fényképe mellé.
Mert bár a történtek fájdalmát nem lehetett eltörölni, legalább egy emberben megszületett az elhatározás, hogy másként éljen.
És az idős asszony végül rájött, miért őrizte annyira féltve azt az apró dobozt.
Nem a kitüntetés miatt.
Hanem mert a lányának az emberek iránti hite még ennyi év után is képes volt megérinteni valakit.