– Rádió! – ismételte az édesapja. – Az irányításnak tudnia kell a vezetékekről!
Martina már tárcsázta is a segélyhívót.
– Egy utasszállító vészhelyzetben repül a falunk fölött! Magasfeszültségű vezetékek vannak előtte!
A diszpécser azonnal továbbította az információt a légiforgalmi irányításnak.
Martina közben visszarohant a pajtába.
A rádióból újabb üzenet hallatszott.
– Nem érjük el a kijelölt repülőteret. Kényszerleszállási helyet keresünk!
A lány szíve hevesen vert.
Édesapja ekkor a falon függő térképre mutatott.
– A régi katonai repülőtér… emlékszel?
Martina elsápadt.
Tizenkét kilométerre volt egy használaton kívüli betonpálya, amelyet évek óta mezőgazdasági gépek tárolására használtak.
A lány ismerte a helyet.
És tudta, hogy a pálya egyik végén hatalmas fémszerkezetek állnak.
Azonnal közölte ezt is a diszpécserrel.
A légiforgalmi irányítók ellenőrizték az adatokat, és továbbították a pilótáknak.
A repülőgép közben tovább süllyedt.
A kapitány tudta, hogy más lehetőségük alig maradt.
A fedélzeten 186 ember ült.
Martina a pajta ajtajából figyelte, ahogy a gép lassan irányt változtat.
Ekkor megszólalt a telefonja.
– A repülő a régi pálya felé tart! – mondta a diszpécser. – Tudja, van-e rajta akadály?
– Igen! Mezőgazdasági gépek! De ismerek valakit, aki ott dolgozik!
Martina azonnal felhívta a szomszédját.
A férfi néhány perc alatt értesítette a telep vezetőjét.
A dolgozók megkezdték a pálya szabaddá tételét, miközben a tűzoltók a helyszínre indultak.
A gép azonban már közel volt.
Túl közel.
Martina a telefonon keresztül hallotta a diszpécser feszült hangját.
– A pilóták most döntenek.
A következő pillanatban hatalmas robaj hallatszott a távolból.
Martina térdre rogyott.
Azt hitte, a gép lezuhant.
De néhány másodperccel később újabb rádióüzenet érkezett.
– Földet értünk! A repülőgép a pályán van!
Martina sírni kezdett.
A kényszerleszállás során a gép megsérült, több utast megvizsgáltak a mentők, de mindenkit sikerült kimenekíteni.
Este a diszpécser visszahívta.
– A helyismerete rendkívül fontos volt. Köszönjük, hogy ilyen gyorsan szólt!
Martina csendesen az apjára nézett.
Az idős férfi a kerekesszékében ült, könnyes szemmel.
– Jól csináltad, kislányom – mondta nehezen.
Néhány nappal később a kapitány személyesen látogatta meg őket.
Megszorította Martina kezét.
– A személyzetünk hozta le a gépet, de az ön információi segítettek megtalálni a megfelelő helyet.
Martina zavartan mosolygott.
– Én csak ismertem a környéket.
A kapitány az édesapjára pillantott.
– Úgy hallottam, magától tanult rádiózni.
Az idős férfi büszkén bólintott.
Martina másnap ismét hajnalban kelt, megetette az állatokat, és kiment a búzaföldre.
Semmi sem változott meg körülötte.
De valamit most már biztosan tudott.
Az ember értékét nem a ruhája, a beosztása vagy a vagyona határozza meg.
Hanem az, hogy amikor másoknak segítségre van szükségük, mit képes tenni értük.