A kígyó lassan felém csúszott.
Megdermedtem.
Az idegenvezető figyelmeztetése újra és újra visszhangzott a fejemben.
„Soha ne közelítsenek meg vadállatot!”
Már késő volt.
Az állat egészen a lábamig siklott.
Egyetlen hirtelen mozdulatot sem tett.
Nem emelte támadásra a fejét.
Lassan körbefordult, majd elindult a dűnék felé.
Néhány méter után visszanézett.
Mintha arra várna, hogy kövessem.
– Ez őrültség… – suttogtam.
Mégis elindultam utána.
A kígyó nem sietett.
Időnként megállt, mindig megvárta, hogy utolérjem, aztán továbbcsúszott.
Egy keskeny sziklás völgybe értünk.
A kígyó eltűnt egy nagyobb kő mögött.
Amikor odaléptem, döbbenten láttam, miért vezetett ide.
Két apró fehér kígyó vergődött egy régi műanyag hálóban.
Valószínűleg valaki illegálisan állította fel csapdának, majd egyszerűen ott hagyta.
A kis állatok már alig mozogtak.
Az anyakígyó idegesen figyelte minden mozdulatomat, de nem támadt.
Percekig tartott, mire sikerült átvágnom a vastag műanyagot.
Az egyik kis kígyó azonnal kiszabadult.
A másiknak a farka még beszorult.
Végül őt is sikerült kiszabadítani.
Mindkét kis kígyó az anyjuk mellé csúszott.
Néhány másodpercig mozdulatlanul maradtak.
Aztán a három állat lassan eltűnt a sziklák között.
Visszaérve a táborba mindent elmeséltem az idegenvezetőnek.
Először hitetlenkedett.
Másnap azonban együtt visszamentünk.
A háló maradványai még mindig ott voltak.
– Valaki rendszeresen foghatott itt állatokat – mondta komoran.
A csapdát eltávolították, a természetvédelmi őrök pedig átvizsgálták az egész környéket.
Később megtudtam, hogy több hasonló illegális csapdát is találtak.
Sokan azt mondják, a kígyók nem éreznek hálát.
Lehet.
De abban biztos vagyok, hogy azon a napon az a sérült állat nem engem üldözött.
Hanem megmutatta, hogy néha a legnagyobb segítség, amit adunk, csendben visszatalál hozzánk… csak egészen más formában, mint amire számítottunk.
