Először egy kiáltás tört át a folyosón.
Aztán egy másik, már eltorzult, mintha az, aki kiáltott, nem verekedést látott volna, hanem a megszokott rend végét.
A 32-B-es cellában a társaim szinte egy pillanatra sem vettek levegőt.
Az öreg mozdulatlanul ült, a nedves törölközőt maga mellett hagyva, és úgy hallgatta ezeket a hangokat, mintha már régen tudta volna azok pontos időpontját.
A falak mögött csizmák dübörögtek.
Nem azok a lomhák, amikhez már hónapok óta hozzászoktunk a napi körforgásban. Ezúttal gyors, határozott lépések voltak, parancsokat, irányítást sugalló lépések.
Aztán két ajtó hangos záródása.
Valaki kiabálta Wilson nevét. Azonnal elharapta, mintha rájött volna, hogy nem egy ember, hanem egy már majdnem halott nevére kiáltott.
Most már nem könyörögtek, nem aggódtak. Úgy néztek rám, mint amikor gyerekkorukban ránéztek egy nyitott ajtóra egy sötét szobába.
„Ez te voltál?”
Az öreg fáradt szemekkel nézett rájuk.
„Nem,” mondta nyugodtan. „Csak időben érkeztem.”
Ezek a szavak halkabbak voltak, mint a kiáltás, de sokkal félelmetesebbek.
Mert olyan helyeken, mint a „Szibériai Kő” legveszélyesebb börtöne, a legnagyobb veszély nem az erő. A legnagyobb veszély az idő, ami hirtelen már nem a te oldaladon dolgozik.
Néhány perc múlva már nem futottak a folyosón.
A társam végigsimította az arcát.
Ő azok közé tartozott, akik csak azért maradtak életben, mert korán megtanulták érezni, mikor változik a hatalom.
„Eszembe jutott,” suttogta. „Davies.”
Az öreg nem válaszolt.
„Adam Davies,” ismételte, már csak a szájával. „Ügyvéd.”
Az öreg majdnem lehunyta a szemét.
Valaha gúnyolódva mondták ezt a nevet. Aztán halkan. Majd végül már senki sem mondta.
Nem tartott éttermeket. Nem állított biztonsági őröket a házak elé. Nem szeretett fényképezkedni drága autók mellett, vagy emberekkel, akik rangot viseltek.
Egyszerűen mindent tudott.
Ki kinek hozott pénzt. Ki kinek adott védelmet. Ki írt alá lemondást. Ki vette fel a telefont éjjel. Ki az ügyész, aki pénteken iszik azokkal, akiket napközben börtönbe akar küldeni.
Ezért hívták „Ügyvédnek.”
Nem fenyegetett. Nem csapott az asztalra. Ő csak egyszerűen emlékeztette az embert arra, amit már el akart felejteni.
Ezek után az emberek nem mindig tűntek el.
Néha tovább éltek, de már nem volt munkájuk, nincs otthonuk, nincs barátjuk, és elvesztették a biztonságot, hogy minden újra megbocsátható.
Másoknak pedig lassabb.
A társam nem pletykákból tudott róla.
Tizenkét évvel ezelőtt dolgozott egy bandával, és egyszer látott egy aktát, amin nem volt dátum vagy aláírás.
Csak egy „D.”
Aztán a főnök utasította, hogy mindenki hallgasson, dobják el az összes régi jegyzetet, és két hétig más biztonsági őrséggel járt.
Egy hónappal később ő is eltűnt.
Azóta a volt könyvelő egy dolgot biztosan megtanult: vannak emberek, akik a saját kezükben végzik el a munkát. És vannak olyanok, akik után mások emelik fel a kezüket.
