Tegnap volt az ötvenhetedik születésnapom, és bármilyen furcsán is hangzik másoknak, én imádom ezt a kort. Tudom, ki vagyok. Nincs bizonyítanivalóm. Büszke vagyok minden ősz hajszálamra és ráncomra.
Ha a férjem, Mike is így érezne, rengeteg fájdalomtól megkímélhettük volna magunkat.
Mike mostanában rákattant arra, hogy minden alkalmat megragadjon, és az életkorommal „viccelődjön”. Úgy viselkedik, mintha valami stand-upos lenne.
– Emma, el ne felejtsd a protézisedet! – mondja röhögve.
Igen, nagyon eredeti, Mike.
De eltökéltem, hogy nem hagyom, hogy tönkretegye a születésnapomat. Meghívtam a barátaimat, feldíszítettem a házat, vettem egy új ruhát. Izgatott voltam… egészen addig, amíg Mike ki nem nyitotta a száját.
– Tényleg azt hiszed, hogy ez jól áll neked? – kérdezte hitetlenkedve, végigmérve.
– Persze – vágtam vissza, próbálva nem hagyni, hogy betaláljon.
Mike felnevetett, és megrázta a fejét.
– Lehet, hogy el kéne vinni egy kivizsgálásra… demencia irányába. Elég durván elszakadtál a valóságtól.
Ekkor megszólalt a csengő.
Karen, a legjobb barátnőm érkezett elsőként. Azonnal megdicsérte a ruhámat, ami pontosan az a löket volt, amire Mike beszólása után szükségem volt.
Lassan mindenki megérkezett. Nevetés, beszélgetés töltötte meg a házat. Jól éreztem magam, kínáltam az italokat, figyeltem a vendégekre. Mike viszont természetesen nem bírta ki.
– Emma, biztos, hogy innod kell azt a bort? Nem túl késő már neked? – mondta olyan hangosan, hogy mindenki hallja.
Néhányan kínosan felnevettek, a többség viszont elhallgatott.
Összeszorítottam az állkapcsom, és mosolyogtam.
– Megoldom, Mike.
A buli ment tovább, én próbáltam levegőnek nézni, de nem hagyta abba.
Minden erőm kellett, hogy ne robbanjak fel. A megjegyzései egyre durvábbak lettek, mindegyik újabb szúrás a szívembe.
– Ne táncolj, Emma! Még eltöröd a csípőd! – röhögött, amikor megmozdultam a zenére.
Láttam a barátaim szemében a sajnálatot. Ez volt az, ami igazán felbosszantott.
– Hagyd abba! – sziszegtem. – Mi bajod van?!
Mike arca vörös lett.
– Én csak szembesítelek a valósággal! – ordította. – Túl öreg vagy így viselkedni! Túl öreg vagy ahhoz, hogy vonzó legyél! Túl öreg vagy nekem, Emma! Miért nem fogadod már el?!
A szoba teljesen elnémult. Égett az arcom, mintha eltűnt volna alólam a talaj. Mielőtt megszólalhattam volna, Karen előrelépett.
– Túl öreg neked? – vágott közbe élesen. – De nem te vagy az, aki még az ágyban sem képes semmire a kis kék pirulák nélkül?
Karen nem állt meg.
– Igen, mindenki jól hallotta. Mike csak akkor „működik”, ha bekap egy tablettát. És tudjátok, honnan tudom?
Egy pillanatnyi szünet után kimondta:
– Mert megcsalta Emmát a barátnőmmel, Lindával.
A vendégek egyszerre kapták fel a fejüket. Körbenéztem: döbbenet, hitetlenség minden arcon. A szívem úgy vert, mintha ki akarna ugrani.
Linda a sarokban állt. Fiatalabb nő, mindig a társaságunk közelében. A felismerés súlya rám zuhant.
Mike dühösen üvöltött:
– Fogd be! Nem teheted ezt velem! Tönkreteszed a hírnevemet!
Végre megszólaltam.
– A hírnevedet? És az enyémet? Az éveken át tartó megalázást?
Reszketett a hangom, de erőt éreztem. A gát átszakadt bennem.
Mike szótlanul állt. Linda megpróbált kiosonni, de elkaptam a tekintetét.
– Nem tudom, miért tetted – mondtam neki halkan –, de remélem, megérte.
Lesütötte a szemét, és kisietett.
Karen mellém lépett.
– Menjünk, Emma. Nem kell ezt tovább elviselned.
– Nem beszélhetsz így velem és nem mehetsz el! – ordította Mike, megragadva a karomat.
Ránéztem. Soha nem éreztem még magam ilyen erősnek.
– Vége, Mike – mondtam határozottan. – Elhagylak.
– Meg fogod bánni! Senkinek sem kellesz majd, vén boszorkány! – ordította utánam.
Felnevettem.
– Mivel a faház az én nevemen van, a legrosszabb, ami történhet velem, hogy állandó nyaraláson kötök ki.
Karen kocsijával elmentünk a kedvenc éttermembe. Meleg fények, jó zene, megkönnyebbülés.
– Emmára! – emelte poharát Karen. – Új kezdetekre!
Ekkor belépett egy magas, elegáns férfi. Karen rám kacsintott.
– Alex. Kedves. Egyedülálló.
Talán tényleg új fejezet kezdődött.
Mike pedig… túl későn jött rá, mit veszített el.
