James egyedül élt, egy kis házban a város szélén.
Egyetlen társa Molly volt — okos, kedves és kissé különös kutya.
Amióta befogadta, Molly mindig mellette volt: követte mindenhová, az ágya mellett aludt, és minden hazatérését örömmel fogadta.
De az utóbbi hetekben James valami furcsát vett észre.
Minden nap, pontosan ugyanabban az időben — délután öt körül — Molly leült a nappali ablakához, és mereven nézett kifelé.
Nem ugatott, nem mozdult.
Csak ült, és feszült figyelemmel bámult egy pontra.
Eleinte James nem tulajdonított neki jelentőséget.
Azt hitte, talán a szomszéd macskája vagy a gyerekek az udvaron.
De a napok múltak, és semmi sem változott.
Molly egyre hosszabb ideig ült az ablaknál — néha egy órát is — mintha valakire várt volna.
Egy nap James úgy döntött, megnézi, mit lát.
Odament az ablakhoz, kinézett — semmi.
Csak a régi, elhagyott ház szemben, bedeszkázott ablakokkal és lepattogzott festékkel.
És pontosan oda nézett Molly.
Másnap újra ugyanott látta.
Készített egy fényképet, majd belenagyított.
A képen, a szemben lévő ház második emeletén, az ablakban árnyék mozdult.
Egy alak — homályos, de emberi.
James megdermedt. Az a ház már több mint tíz éve üresen állt.
Este, amikor a nap lenyugodott, ismét az ablakhoz ment.
Molly ott ült.
Hirtelen morgott — mélyen, hosszan, mintha látna valamit.
James kinézett — és most ő is meglátta.
Abban az ablakban halvány fény égett.
Másnap reggel elment oda.
Az ajtó félig nyitva volt.
Bent — por, pókhálók, csend.
A második emeleten, annál az ablaknál, egy régi szék állt.
Rajta — egy fénykép.
A képen egy férfi, egy nő és… egy kutya, pont olyan, mint Molly.
A fotó alatt — dátum, harminc évvel ezelőttről.
James elvette a képet, és hazament.
Amikor hazaért, Molly már nem ült az ablaknál.
Odament hozzá, fejét az ölébe hajtotta, és halkan felsóhajtott.
Azóta soha többé nem nézett arra.
És James a mai napig nem tudja, kit várt — az egykori gazdát, vagy valakit, aki még mindig visszatér abba a régi házba, ami valaha az övé volt.
