Az idős férfi rám nézett, én pedig halkan csak ennyit mondtam:
– Harminc évvel ezelőtt maga mentette meg egy nyolcéves kisfiú életét. Az a kisfiú én voltam.
Néhány másodpercig némán bámult rám.
Aztán remegni kezdett az alsó ajka.
– Te… életben maradtál? – suttogta.
Bólintottam.
– Megházasodtam. Családom lett. Saját vállalkozást építettem. Mindezt azért, mert maga akkor nem adta fel.
Dr. Harrison arcán végiggördültek a könnyek.
Elmondta, hogy néhány éve elveszítette a feleségét. Nem született gyermekük, a betegségek miatt fel kellett adnia a munkáját, a megtakarításai elfogytak, végül a lakását is elveszítette. Azóta egyik átmeneti szállásról a másikra sodródott.
Nem hagyhattam ott.
Elvittem reggelizni, új ruhákat vettünk neki, majd lefoglaltam számára egy kényelmes hotelszobát.
De tudtam, hogy ez csak átmeneti segítség.
Néhány nappal később felhívtam a kórház igazgatóját.
Megkérdeztem, tudják-e, hogy az az ember, aki egykor betegek százainak adott új esélyt az életre, ma segítség nélkül él.
Az igazgató megdöbbent.
Amikor hónapokkal később meglátogattam, már tiszta köpenyben sétált a folyosón, körülötte fiatal orvosok hallgatták minden szavát.
Mosolyogva megszorította a kezem.
– Azt hittem, azon a napon én mentettem meg téged.
Elmosolyodtam.
– Akkor igen.
– De most végre én is visszaadhattam valamit abból az életből, amit harminc éve nekem ajándékozott.
